Bokod, 2010. március 13.
Már januárban kiterveltük, hogy a március 15-e jóvotából 3 napos hétvégét nomád pecatúrával töltjük. Terveinket a rossz időjárás húzta keresztül. Az utolsó pillanatban úgy döntöttünk, Bokodra megyünk, ott indítjuk a szezont.
Hajnali háromnegyed négykor D. ébresztett. Este szerelékkötő bulit tartottunk, hogy ne tónál kelljen szerelni, D. pedig nálam aludt, hogy kevésbé legyünk városszerte az indulás előtt. Gyors készülődés, együtt a csapat, kocsiban a cuccok, indulás. Egyletünkben a legálisan horgászó tagjaink száma a tél során hárommal nőtt, de a létszám nem változott. Az idei első kivonulásra J. nélkül került sor, ő ugyanis nősülni készül és a lakodalom szervezése körüli tennivalókkal mentette ki magát.
Vödör és kaja nélkül
Még fel sem hajtottunk az autópályára, amikor leesett, hogy a vödröket és az etetőanyag felét otthon hagytuk. Ennyit arról, hogy a különc módszerrel lenyomom őket, folyton görbülő botommal vigyorgok majd a képükbe, ahogy a szélben himbálódó óriás kapásjelzőiket bámulják. Pedig jót tett volna a morálnak, hiszen D. rendszerint nagy szakértelemmel befolyásolja az anyagok beszerzését. Különösen, azaz szinte kizárólag a beszerzési ár ügyében érzékeny, a minőség és a várható eredmény közötti disszonanciát a "ha eszik a hal, eszik, ha nem, akkor nem" szólás jelentőségteljes kimondásával oldja fel, mintegy megnyugtatva A-t, hogy az is jó. Így szoktunk például Lantos-féle etetőanyagot venni. Ezzel ugye nincs is baj, hiszen kár lenne a jó anyagért, amiből óriási gombócok kerülnek az etetőkosár segítségével horgászonként 30 négyzetméternyi területre, valamint a nádba, nagy csobbanással közvetlenül a láb elé a vízbe és keresztbe a szomszédnak ötpercenként.
Szóval volt 3 kiló haldorádós etetőanyag (ponty piros, pelletes fekete). Ebből etettünk, és fél kiló Lantos is, amit a halas 6mm-es pellet helyett tettem véletlenül a zsákba. Erre voltunk öten, egy meleg vízű tónál. Pont.
Sprinteltem a tóhoz, hogy azt a helyet csípjem meg, amelyiket a Halveszélyben láttam. Letettem a pakkot, gyors etetőanyag-keverés, csalizás, bedobás. Éppen manőverslukkoltam volna, amikor az első kárász jött. Az volt a legnagyobb, sajnos le sem fotóztuk.
Festői környezet
Éhgyomorra különösen izgalmas az a mocsárillat, amely a parkolónál csapja meg a gyanútlan orrokat. Talán a folyton meleg víz biztosít túlságosan kedvező életteret az ügyben illetékes mikroorganizmusoknak. A tó környezete az elmúlt néhány évtized során folyamatosan épült-szépült, karaktere azonban a hetvenes évek vége felé alakulhatott ki, mindnenből, ami a tervgazdasági körülmények között mozdítható volt. Akkor, ott szinte bántam, hogy nem adtam oda a kopogtatócédulát a kerületi szocalista jelöltnek. A part menti horgászkunyhókat stírölve szívünkbe markol a vikkendház nosztalgia. Meghatódva szemléljük a tó fölött nyújtózó óriási csővezetéket, amelyre páratlan kilátás nyíilik a parti kunyhókból.
A szögesdróttal kombinált betonkerítés mögött magányosan zümmögött az erőmű, kéményének füstje hosszan nyúlt el az égbolton, az égből pernye hullott.
Első lecke
HT és MT barátunk is csatlakozott, ők a tél folyamán tettek sikeres horgászvizsgát, azonban élesben, nagy halakra pecázni most jöttek először. HT először fenekező módszerrel próbálkozott, majd egy szakadást követően inkább úszós módszerrel vette üdözőbe a partközelben tanyázó keszegállományt, a horgászidő egy részét szerelék készítéssel töltötte, ami a jövőben biztosan hasznára válik. MT kitartó fenekezésének 2 szép kárász lett a jutalma.
Végre pontyok
Jöttek sorban a kárászok. Kárász, kárász, kárász, hopp, egy dévér, kárász, kárász... Ponty nem akart jönni, pedig anélkül reménytelen a halászlé-projekt. Végül D. kezében görbült pontyosan a bot, riadt arcán is látszott, hogy valami nagyobbat akasztott. Ponty volt, pikkelyes, nem túl nagy, de szép. Ideje rákapcsolni-gondoltam és kisebb, 8-as horoggal, 3 db csontival vetettem be a szereléket. Az egész peca alatt igyekeztem pontosan horgászni, két helyre dobtam, a szemben álló kis fához, jobbról és balról, klipszelt zsinórral. A kárászok nagyon ráálltak az etetésemre, de pontyot továbbra sem tudtam fogni. Talán valami erősen halas kajával el tudtam volna rendezni az ügyet, de az otthon maradt. Egy szakadás és a halőrök megjelenése zökkentett ki a monoton kárászosdiból. A jóemberek azt javasolták, hogy dobjak a kerítésen túlra, mert onnan szokták kiszedni a pontyokat. Úgy is tettem. Éppen egy kárászból műtöttük a horgot, amikor a spicc eléggé beintett és indult a zsinór a dobról. Megvan a ponty. Az orsóm fékje még az első használat előtt megadta magát, megszakadt a menet az dobrögzítő csavarban, természetesen a nagy izgalomban sikerült túlhúznom a féket és leugrott az egész fékszerkezet az orsóról. Kézzel fékeztem a dobot, próbáltam valamennyire feszesen tartani a zsinórt, nehogy meglépjen a zsákmány. A helyzet persze ettől sokkal bonyolultabb volt, mert egyszerre próbáltam a zsineget feszesen tartani, a halat irányítani a vízbe épített kerítéstől minél távolabb és szerelni az orsót, hogy ki tudjam tekerni. Végül helyére került a fék, óvatosan meghúztam és elkezdtem érdemben irányítani a halat. Szerencsére szákba került, éppen méretes volt. Utána még jött pár kárász. Este halászlével ünnepeltünk, de A. addigra megadta magát. Aludt.